Igazi első posztként egy méltatlanul elfeledett klasszikust szeretnék kiásni a sírjából. Az Undying a ma már nem létező Dreamworks Interactive gyermeke, amely név elsőre lehet, hogy nem sok emléket idéz fel az egyszeri játékosban, de ha utánanéz az ember, rájöhet, hogy ők hozták tető alá például a Medal of Honor széria első, csak PSX-re megjelent epizódját is. Az Undying anyagi sikerének elmaradása után az EA vásárolta fel a céget, majd Electronic Arts Los Angeles néven egybe is olvasztotta a Command & Conquer játékokról ismeretes Westwooddal. Ennek okán a Medal of Honor franchise mellett a közelebbi múltban elsősorban valós idejű stratégiák születtek az RTS pápákkal kiegészült csapat kezei alatt, például a Command & Conquer 3: Tiberium Wars, a C&C: Red Alert 3 vagy a sokak által nagy becsben tartott Battle For Middle Earth széria mindkét része. Később aztán jött a C&C 4, ami annyira rosszul sikerült, hogy az EA meg is szüntette a Los Angeles-i stúdiót, de a MoH csapatot megtartották, ismét átkeresztelték, ezúttal Danger Close Games névre, majd el is küldték őket a Call of Duty alázóként belengetett következő Medal of Honor rókabőr kalapálására. Az alázás nem sikerült, a Danger Close pedig jelen játék címével ellentétben halandónak bizonyult, és bezárta kapuit. Na de vissza az Undyingra.
Nem kerülgetem tovább az elefántot a szobában: mit keres Clive Barker neve a címben? Remélem, hogy az urat senkinek sem kell bemutatnom, hiszen a modern horror- és fantasy irodalom jelentős alakja (Korbács, Abarat), de a filmrajongók is jól ismerik a Hellraiser című horrorszéria kultikus első részének rendezőjeként (persze ő írta a film alapjául szolgáló regényt is). Az Undying esetében maradt a kaptafánál, tehát elsősorban íróként jegyzi a játékot, de azért belekóstolt a szinkronszínészetbe is, Ambrose Covenant ugyanis Barker hangján szólal meg.
Clive barátunkhoz méltó módon egy akció-FPS-be ágyazott és minden elemében kőkemény horror a jutalma a programot telepítőknek. A történet szerint 1923-ban járunk, a játékos pedig Patrick Gallowayt, az okkultizmus világában is otthonosan mozgó első világháborús veteránt alakítja. Emberünk egy nap levelet kap régi harcostársától és barátjától, Jeremiah Covenanttól, aki kétségbeesetten kéri segítségét egy különös ügyben. Patricknek nem is kell több, hajóra száll és borzasztó ír akcentusával egyetemben meg sem áll a Covenant család írországi birtokáig. Úgy tűnik, hogy a famíliát átok sújtja: a családtagok szép sorban őrülnek, majd halnak meg, haláluk után pedig fizikumukban és jellemükben is eltorzult, változatosan beteges formákban térnek vissza. A játék elején már csak Jeremiaht találjuk életben, de őt is rejtélyes betegség gyötri, szóval az idő sürget.
Együtt a család
Az Undying sztorija a kezdettől az epikus végkifejletig lebilincselő, elemi erővel szegezi monitor elé az embert, ennek pedig több oka is van. Barkert méltatni is felesleges, annyira magától értetődő tehetség: a karakterek remekül lettek felépítve, ahogyan a világ is. Erősen érezni H.P. Lovecraft hatását a kész cuccon, sőt, még olyan apróságokra is felfigyelhet a korszakot nagy vonalakban ismerő játékos, mint például az okkultista író és sátánista szektavezér, Aleister Crowley baljós felemlegetése. Nagyon fontos elem az is, hogy a játék több rétegben képes hatásosan mesélni: egyrészt adottak a System Shock 2 és a No One Lives Forever óta bevett elemnek számító, a pályákon itt-ott felszedhető írások, naplóbejegyzések, amelyek apránként vezetnek rá a nagy összefüggésekre, de ezeknél és a jól sikerült átvezető videóknál is sokkal jobban működnek a játékmenetbe integrált mozzanatok. Scrye nevű képességével hősünk ugyanis képes meglátni a dolgok spirituális, halandók számára nem érzékelhető oldalát is. Jelenthet ez neszeket, szellemeket, múltbéli eseményeket vagy a démoni erők tárgyakra gyakorolt ráhatását. Hátborzongató élmény például ránézni egy elsőre normálisnak tűnő festményre, hogy aztán a scrye használatára buzdító, túlvilági hangnak engedelmeskedve teljesen más megvilágításban szemlélhessük meg azt. A képességgel szerencsére nem dobálóznak öncélúan a fejlesztők, hanem épp ellenkezőleg, a történet lekerekítésére használják azt.
Talán a fentiekből is érződik, hogy az Undying sok más programmal ellentétben nem csak olcsó jumpscare-ekkel akar ijesztgetni, hanem a félelmetes atmoszféra megteremtésére helyezi a hangsúlyt, ezzel a húzásával pedig folyamatos, leküzdhetetlen nyugtalanságot kelt a játékosban. Ennek a receptnek jó sok összetevője van: a háttérben megbújó zene, az ügyes játék a sötét és világos színekkel, az idegeket borzoló hanghatások mind a szent célt, vagyis a nagybetűs hangulat életre hívását szolgálják. A nyerő hatást végső soron a helyszínek remek megválasztásával érték el a fejlesztők, melyeknek majdnem mindegyike emlékezetes. A játékidő körülbelül felét a Covenant kastély teszi ki, ami bár a klasszikus "haunted house" klisére épül, mégis képes emlékezetessé válni: kidolgozottsága simán vetekszik az Alone in the Darkban vagy a Resident Evilben látott kísértetházakkal, igazán elképesztő munka.
Járhatunk még temetőben, szörnyekkel teli kolostorban és katakombákban is, melyek tematikailag mind gyönyörűen illeszkednek a játékba, igazán nagyot azonban a dimenziók között elterülő rémálomvilág, Oneiros szól. Ide többször is vissza kell térnünk a történet során, minden alkalommal mélyebbre és mélyebbre jutva feltérképezésében. Semmiben lebegő platformokon ugrálunk, ősinek tűnő épületek maradványait derítjük fel, a groteszk tetőpontján pedig vérrel teli ciszternákban úszkálunk. Oneiros olyan, mintha Lovecraft legbetegebb novelláiból lépett volna elő és talán itt érezhető a legnagyobb mértékben Barkernek a játék vizualitására gyakorolt hatása is, hiszen a mestert mindig lenyűgözte a test sanyargatásának, az eleven hús átformálásának gondolata. Ugyancsak kiemelkedő a már említett kolostor is, melyet egy kis időutazásnak köszönhetően a múltban is megcsodálhatunk.
Összességében tehát kiválóan váltakoznak a klasszikus és az innovatív helyszínek, de még így is csúszott hiba a végeredménybe, az Undying ugyanis a korszak FPS-eihez hasonlóan sajnos "Xen-kórban" szenved. Ez a dizájnbetegség minden jellegzetességével együtt először a Half-Life utolsó nagy egységében ütötte fel a fejét (innen az elnevezés is: a Xen nevű párhuzamos világban játszódó pályákról van szó) és azt jelenti, hogy a fejlesztők a játékmenettel vagy az atmoszférával inkoherens elemekkel toldják meg a játékidőt, erőltetnek változatosságot az eredeti formulába. A cégek tisztában vannak azzal, hogy a játékosok többsége nem fogja magát végigverekedni minden pályán, így gyakori, hogy ezen elemek a játék végén ütik fel fejüket, és nincs ez másként az Undyingban sem. Ennek következtében néhány késői helyszínnek semmi keresnivalója a programban: a kalózok rejtekéül szolgáló barlangban a gyanútlan gamer még csak furcsán néz, a cro-magnoni emberekkel (nem vicc, tényleg így hívják őket) tarkított őserdőben azonban már menthetetlenül fogja el a röhögőgörcs. Ráadásul kicsit összecsapottnak érződik a lezárás is, amin a soha el nem készült folytatást elővezető apró bejátszás sem segít (vigyázat, a Clive Barker's Jericho című rettenet semmiben sem kapcsolódik az Undyinghoz).
Térjünk vissza a pozitívumokra: a játékmenet még mai szemmel is szétbüntet mindent, és ha az olvasó azt gondolja az atmoszférát méltató soraim alapján, hogy imádom az Undyingot, most teljes bizonyosságot szerezhet erről. A játék mechanikailag meglehetősen sokrétű, mivel nemcsak az FPS-ekben szokásos fegyverarzenál, de egy nagy adag varázslat is rendelkezésre áll a pusztításhoz, melyeket akár lövöldözés közben is be lehet vetni. A rendszer kitűnően működik, baromira szórakoztató, a különféle flinták és mágikus képességek kombinálásának lehetősége pedig meglepően nagy taktikai mélységet ad a harcnak. A fegyverek között akad néhány hagyományos darab, mint például az ezüst golyókkal is megtölthető revolver vagy az alternatív tüzelési móddal felvértezett kétlövetű shotgun; ezek remekül használhatóak és érzésre is nagyon jól el vannak találva, de nem dob tőlük hátast az ember. Viszonylag korán kezünkbe kerül azonban a Tibetan War Cannon nevű jószág, ami már jóval körmönfontabb szerkezet: a sebzése is elég tisztes, de igazán azért hasznos, mert képes csigává lassítani a leggyorsabb ellenfeleket is, akik így aztán könnyű célpontot adnak egy-két komolyabb varázslatnak. Gyorsan egyik legszívesebben forgatott eszközünkké avanzsál majd a kasza is, ami a józan paraszti észnek engedelmeskedve tökéletesen alkalmas az életünkre törő dögök és emberek lefejezésére, másodlagos funkcióként pedig minden megölt ellenfél után gyógyítgatja Patricket egy kis manáért cserébe. Igazi tömegoszlató. A pisztoly mellett akad még egy alapfegyverünk is, az úgynevezett Gel'ziabar kő, ami első ránézésre mindössze egy méretes zöld kavics, a gyakorlatban azonban sokkal több annál: a cucc képes hátralökni a közelünkbe merészkedő szörnyeket, egyébként pedig kézben tartása egy szinttel növeli minden varázslatunk erejét, összességében jól kiegészítve azokat.
A varázslatok adják a harc sava-borsát, mivel szituációtól függően több módon is használhatóak, egyébként pedig öt szinten fejleszthetőek. Gyengédebb támadásként ektoplazmát szórhatunk, amelynek sebzése nem túl nagy, egy lassabb fegyverrel kombinálva azonban remekül lehet vele folyamatosan tűz alatt tartani opponenseinket. A már kivesézett scrye mellett a játék első számú poénfaktora az invoke nevű képesség: ezzel elhullott ellenfeleinket támaszthatjuk fel, akik ezután rövid időre oldalunkra állnak (érdemes kipróbálni mondjuk egy kinyiffantott szamáron is, öt perc garantált röhögés), de megsemmisíthetjük vele az egyébként újra és újra feltámadó csontvázakat is. Slusszpoénként remekül használható (még) élő embereken is, ők ugyanis öngyilkosságot követnek el hatására: szemünk láttára vágják át saját torkukat, szegezik fejüknek pisztolyukat. A többi varázslat magától értetődő: a shield felfogja az ellen sebzését, a dispellel mágikus falakat hatástalaníthatunk, a haste tempónkat gyorsítja, a skull stormmal robbanó koponyákat eregethetünk (legmagasabb szinten akár egyszerre hármat is), a lightning segítségével pedig villámokkal rázhatjuk halálra a velünk egyet nem értőket (mellesleg feltölthetjük vele elektromossággal a speargun lövedékét, célpontunkat nyílt terepen halálos villámcsapásban részesítve ezzel). A mókának azonban még a varázslatokkal sincsen teljesen vége, klasszikus FPS-hez illően ugyanis egy rakatnyi tárgyat is magunkkal cipelhetünk (pl. dinamitot, szellemcsapdát, egyszóval mindent, amire gyakorlott démonölőnek valaha szüksége lehet).
Lizbeth, a Covenant família szépségkirálynője
Dinamikáját tekintve a harc talán leginkább az Unreal első részére emlékeztet, mivel elég sok támadóeszközünk projectile alapú (vagyis nem azonnali találatot eredményező), az ellenfelek pedig meglehetősen mozgékonyak (néhányuk okos is, a howler nevű pl. képes eliszkolni, ha egyedül marad, hogy aztán falkában térjen vissza riasztott társaival), találat esetén ráadásul nagyot sebeznek. Ettől a játékmenet gyors, taktikus, kihívásban gazdag, utóbbit illetően azonban sajnos került a fejlesztők gépezetébe egy kis homok, mivel a kaszának, az egyre erősebb varázslatoknak és a magunkkal cipelhető elsősegély csomagoknak köszönhetően a játék utolsó harmadára mindenen átgázoló egyszemélyes hadsereggé válunk, a nehézség pedig nem emelkedik ehhez mérten. Erre szerencsére részleges megoldást jelent az, ha felpakoljuk a nehézségi szintet Nightmare fokozatra; nevével ellentétben az FPS-ben rutinos játékos nem fog nagyon megizzadni az elején sem. Ami a pályákat illeti, az Undying lineáris felépítésű, de az egyes szintek adnak annyi szabadságot, hogy itt-ott eltévedjen az ember, a továbbjutáshoz pedig a reflexeken túl néha jól jön egy kis ész is.
A grafika megítélése nehéz kérdés, hiszen bár esztétikailag az Undying maga a tökély, az Unreal Engine első verziója által generált látvány mai szemmel már sajnos csúnyán kopottas (2001-ben persze csúcs volt). Ennek megemésztésében nekem sokat segített a rövid fileturkászás után előcsalható 1080p-s felbontás és a rajongók által összekalapált Texture Updater mod, ami beleépíti a játékba a detail textures effektet, így az eredetivel teljesen megegyező, közelről viszont jóval élesebbnek tűnő textúrákat kaptam.
Végszó gyanánt csak azt lehet elmondani az Undyingról, hogy egy hihetetlenül színvonalas, komplex alkotás, mely műfajának igazi ékköve. Akadnak hibái, de ezek elsősorban abból a korszakból fakadnak, amit minden bytejával hűen képvisel. Simán odatehető a Half-Life vagy a No One Lives Forever mellé, bátran ajánlom mindenkinek.
Értékelés: 90%
Hogyan futtasd ma?
1. Vedd meg a játékot a GOG.com-on!
2. A widescreen felbontások előcsalásához erre tessék.
3. Texture Updater mod letöltése.
Néhány 1080p felbontású háttérkép kedvcsinálónak.
